Kedves Nagyapa!

Köszönöm az a kártyát és az ajándékod. Tudom, szörnyű dolog, hogy csak ilyenkor, az ünnep közeledtével írok neked. Eszembe jutottál jónéhányszor, de valahogy sosem sikerült összehoznom egy levelet. De most, hogy a nappaliban nevetgél és borozgat az egész család, nem lenne képem elfeledkezni rólad. Egyébként Anya tegnap mesélte el, hogy miért csődül ide Szenteste minden családtag. Biztosan neked is akkora újdonság lesz, mint nekem volt, mert akkor kezdődött ez a szokás, mikor én még meg sem születtem, te pedig már nem voltál itt.

Akkoriban Anya és Apa kettesben ünnepeltek. A családjaiknak megvoltak a maguk hagyományai, bevett szokásai. Bármennyire is szerették egymást a szüleim biztos nem volt egy kéjutazás az unalmas rokonok helyett az unalmas tévét bámulni. Anya akkor megfogadta, hogy ez soha többé nem eshet meg. Meghívott hát mindenkit, egy asztal mellé ültette őket és éveken át addig tömte beléjük a karácsonyi kaját meg a vegyespálinkát, amíg meg nem szokták, hogy nálunk kell várniuk a Jézuskát. A menü azóta sem nagyon változik, bár idén vegyes- helyett tiszta körtepálinkával koccintunk. Evés előt szigorúan kétszer. (Megkértem Apát, hogy tegyen félre nekem belőle egy üveggel. Hagyom érni még pár évig, aztán ha gondolod, megihatjuk.)

Most kaptuk meg az ajándékokat. Szokványosak, mint minden évben. De nem emiatt csináljuk, egyszerűen csak kötelezőnek érezzük a szokást. Nem tudom, kitől kaptam a bőrkesztyűket, de amenyire sablon kesztyűt vagy sálat ajándékozni, annyira célba talált. Soha nem vennék magamnak bőrkesztyűt, mert hülyeségnek tartom, hogy szezonális ruhadarabokra tetemesebb összeget költsek, viszont mindig is szívesen hordtam volna. Azon még el kell gondolkodnom, hogy mennyire jelzésértékű, hogy laposüveget is hozott a Jézuska.

Szerető unokád