Kedves Nagyapa!
Vártam. Nem akartam felhozni a dolgot, mert nekem is kínos és gondolom, téged sem érint pozitívan. Anyáék házassága szakadék szélén áll. Imbolyog, ahogy a szél fúj. Néha lebillenni látszik, máskor olyan, mintha csak a peremhez ragasztották volna. Bízzunk a jó széljárásban!
Engem többé-kevésbe felneveltek. Már csak az van hátra, hogy jól fenékbe billentsenek és kinn találjam magam az életben. Nem is rólam van már itt szó. Én számítok itt legkevésbé, hiszen alig vagyok itthon és most jobban lekötnek a saját dolgaim, amik egyelőre ugyan komolytalanok, de szoknom kell az önállóságot. Viszont itt vannak még rajtam kívül néhányan. Olyan emberek, akik fontosabbak nekem talán még saját magamnál is.
Anya és Apa egy ideje már nem boldogok. Dolgoznak, alszanak, dolgoznak, alszanak. Mindezt a húgaimért és értem teszik. De hiába is vagyunk mindennél fontosabbak nekik, ők is emberek. Ugyanúgy szükségük van szeretetre, törődésre és együttérzésre, mint bárki másnak és be kell valljam, ezt tőlem nem kapják meg.
Beszélgettem Apával. Húsz év alatt először úgy igazán: jövőről, pénzről, munkáról, világról. Csak amúgy férfiasan, ahogy te is tetted volna a fiaddal, ha itt lettél volna, mikor húsz éves lett. Apa hiányolt engem. Nemcsak azért, mert nem töltök heti két napnál többet itthon, hanem mert azt sem velük töltöm. Szeretné tudni, hogy ki lett belőlem az évek során, amíg ő munkában megszerezte az első ősz hajszálát. És én nem tudtam mit mondani. Nem tudtam semmit sem mondani, annak az embernek, akinek a legnagyobb hálával tartozom a világon azért, amiért mindig mögöttem állt és támogatott. Mentegetőztem. Én tanulok, ő dolgozik, nincs időnk. Mama mondja mindig, biztosan te is hallottad tőle, hogy az embernek arra van ideje, amire szánni akar. Én is hibás vagyok.
Beszélgettem Anyával. Azt mondta, már nem boldog. Szeretetre vágyik. Ő is dolgozik, de biztosan nem őszül. Az anyukák nem őszülnek meg, amíg nagymamák nem lesznek. Múlt héten még azt hittem, hogy csak Apa szeretetét hiányolja, de aztán rájöttem, hogy a mienket is. Megint csak hibás vagyok.
Mindketten azt mondták, hogy miattunk, gyerekek miatt nem válnak el. De mi ezt nem háláljuk meg eléggé. Húsz éves vagyok és a szüleim alig tudnak rólam valamit. Ritkán mondok egy "semmi"-t, mert nem hittem, hogy érdekli őket, milyen apró-cseprő ügyek történnek velem. Pedig hogyne érdekelné őket! Azért hoznak értem ennyi áldozatot, hogy velem nevethessenek és velem sírhassanak, ha kell. Én pedig az esélyt sem adtam meg számukra, hogy ezt megtegyék.
Hibásnak érzem magam is. Többet kellett volna törődnöm velük. Akkor mindketten boldogabbak lennének és ami talán még fontosabb, kevésbé feszültek. Mert csak egymáson tudták levezetni az idegességüket és ez nem tett jót nekik. De remélem, még nem késő. Most úgy tűnik, minden rendben. Megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt, hogy így is maradjon. Nem lesz könnyű, ebben biztos vagyok, de megpróbálom. Tartozom nekik ennyivel, sőt sokkal többel is. Tudom, hogy te is segíteni fogsz. Kell majd valaki, akire támaszkodhatok, ha már sehol nincs senki más. Köszönöm, hogy beléd mindig kapaszkodhatok.
Engem többé-kevésbe felneveltek. Már csak az van hátra, hogy jól fenékbe billentsenek és kinn találjam magam az életben. Nem is rólam van már itt szó. Én számítok itt legkevésbé, hiszen alig vagyok itthon és most jobban lekötnek a saját dolgaim, amik egyelőre ugyan komolytalanok, de szoknom kell az önállóságot. Viszont itt vannak még rajtam kívül néhányan. Olyan emberek, akik fontosabbak nekem talán még saját magamnál is.
Anya és Apa egy ideje már nem boldogok. Dolgoznak, alszanak, dolgoznak, alszanak. Mindezt a húgaimért és értem teszik. De hiába is vagyunk mindennél fontosabbak nekik, ők is emberek. Ugyanúgy szükségük van szeretetre, törődésre és együttérzésre, mint bárki másnak és be kell valljam, ezt tőlem nem kapják meg.
Beszélgettem Apával. Húsz év alatt először úgy igazán: jövőről, pénzről, munkáról, világról. Csak amúgy férfiasan, ahogy te is tetted volna a fiaddal, ha itt lettél volna, mikor húsz éves lett. Apa hiányolt engem. Nemcsak azért, mert nem töltök heti két napnál többet itthon, hanem mert azt sem velük töltöm. Szeretné tudni, hogy ki lett belőlem az évek során, amíg ő munkában megszerezte az első ősz hajszálát. És én nem tudtam mit mondani. Nem tudtam semmit sem mondani, annak az embernek, akinek a legnagyobb hálával tartozom a világon azért, amiért mindig mögöttem állt és támogatott. Mentegetőztem. Én tanulok, ő dolgozik, nincs időnk. Mama mondja mindig, biztosan te is hallottad tőle, hogy az embernek arra van ideje, amire szánni akar. Én is hibás vagyok.
Beszélgettem Anyával. Azt mondta, már nem boldog. Szeretetre vágyik. Ő is dolgozik, de biztosan nem őszül. Az anyukák nem őszülnek meg, amíg nagymamák nem lesznek. Múlt héten még azt hittem, hogy csak Apa szeretetét hiányolja, de aztán rájöttem, hogy a mienket is. Megint csak hibás vagyok.
Mindketten azt mondták, hogy miattunk, gyerekek miatt nem válnak el. De mi ezt nem háláljuk meg eléggé. Húsz éves vagyok és a szüleim alig tudnak rólam valamit. Ritkán mondok egy "semmi"-t, mert nem hittem, hogy érdekli őket, milyen apró-cseprő ügyek történnek velem. Pedig hogyne érdekelné őket! Azért hoznak értem ennyi áldozatot, hogy velem nevethessenek és velem sírhassanak, ha kell. Én pedig az esélyt sem adtam meg számukra, hogy ezt megtegyék.
Hibásnak érzem magam is. Többet kellett volna törődnöm velük. Akkor mindketten boldogabbak lennének és ami talán még fontosabb, kevésbé feszültek. Mert csak egymáson tudták levezetni az idegességüket és ez nem tett jót nekik. De remélem, még nem késő. Most úgy tűnik, minden rendben. Megpróbálok megtenni minden tőlem telhetőt, hogy így is maradjon. Nem lesz könnyű, ebben biztos vagyok, de megpróbálom. Tartozom nekik ennyivel, sőt sokkal többel is. Tudom, hogy te is segíteni fogsz. Kell majd valaki, akire támaszkodhatok, ha már sehol nincs senki más. Köszönöm, hogy beléd mindig kapaszkodhatok.
Szerető unokád
Utolsó kommentek