Kedves Nagyapa!
Anya megtalálta a neked írt leveleim másolatát. Még az a szerencse, hogy nem mindet. Nemhiába írom le a gondolataimat inkább neked mintsem, elmondjam neki. Nem azért, mert titkolózni szeretnék előtte, de vannak dolgok, amikről a fiúk még az apjukkal sem beszélnek nemhogy az anyjukkal.
Csak két levelet hagytam gondatlanul a fiókban. Talán soha sem tudtam volna meg, hogy olvasta őket, ha a húgom nem nyit rá. Szinte látom, ahogy ott áll az asztalom előtt kezében a kicsit már gyűrött papírokkal és... És sír. Még annyi év után is sokat jelentesz neki. Az is sokat jelenthet neki, hogy én sem felejtettelek el.
Tudta, hogy leveleket írok valakinek, de soha nem említettem neki, hogy minden borítékon a te neved áll. Nem szeret rólad beszélni, csak ritkán kerülsz szóba. Én nem szívesen hozlak fel téged, mert fájó emlék vagy neki és nem szeretnék fájdalmat okozni. Megtette helyettem a sors. Előbb vagy utóbb biztosan bekövetkezett volna.
Ha hazamegyek, biztosan beszélgetni szeretne majd. Én viszont nem. Kínos lenne számomra, hogy a fejembe lát, sőt a szívembe is. Szeretném magam megtartani magamnak. Lehet, hogy ebben van valamennyi önzés is, de túlnyomórészt félelem. Én sem tudom igazán, hogy mi ennek a félelemnek a tárgya. Esetleg kiszolgáltatottnak érezném magam? De ettől nem kellene tartanom. Nem egy idegenről van szó, hanem a saját szülőanyámról, aki biztosan soha nem élne vissza azzal, amit neked írok. Nem akarna könnyeket csalni az arcomra, ahogy én sem akartam az övére.
Csak két levelet hagytam gondatlanul a fiókban. Talán soha sem tudtam volna meg, hogy olvasta őket, ha a húgom nem nyit rá. Szinte látom, ahogy ott áll az asztalom előtt kezében a kicsit már gyűrött papírokkal és... És sír. Még annyi év után is sokat jelentesz neki. Az is sokat jelenthet neki, hogy én sem felejtettelek el.
Tudta, hogy leveleket írok valakinek, de soha nem említettem neki, hogy minden borítékon a te neved áll. Nem szeret rólad beszélni, csak ritkán kerülsz szóba. Én nem szívesen hozlak fel téged, mert fájó emlék vagy neki és nem szeretnék fájdalmat okozni. Megtette helyettem a sors. Előbb vagy utóbb biztosan bekövetkezett volna.
Ha hazamegyek, biztosan beszélgetni szeretne majd. Én viszont nem. Kínos lenne számomra, hogy a fejembe lát, sőt a szívembe is. Szeretném magam megtartani magamnak. Lehet, hogy ebben van valamennyi önzés is, de túlnyomórészt félelem. Én sem tudom igazán, hogy mi ennek a félelemnek a tárgya. Esetleg kiszolgáltatottnak érezném magam? De ettől nem kellene tartanom. Nem egy idegenről van szó, hanem a saját szülőanyámról, aki biztosan soha nem élne vissza azzal, amit neked írok. Nem akarna könnyeket csalni az arcomra, ahogy én sem akartam az övére.
Szerető unokád
Utolsó kommentek