Kedves Nagyapa!

    Mint minden évben, idén is kimentünk a sírodhoz.A tieden kívül nincs másik, ami mellett állva igazán éreznék valamit. Te vagy az egyetlen halottam.
    Huszonöt éve már. A lányod épp annyi idős volt, mint most az ő lánya. Sosem tudtam, pontosan mikor történt. Nem hittem volna, hogy ilyen régen. Mindig is úgy gondoltam, azért nem emlékszem rád, mert nagyon fiatal voltam, mikor utoljára láttalak. Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, sosem találkoztunk.
    Csak egy képet láttam rólad. Azt amelyik a sírköveden van. El sem tudlak képzelni másképp csak azzal a tekintélyt parancsoló arccal, öszzevont szemöldökkel, szorosan összezárt ajkakkal. Ma megtudtam, hogy ez a kép nem is igazán hasonlít rád. Úgy érzem most magam, mint aki utolsó kapaszkodójaként a füstbe markolt.
    Az egyetlen hallottam, aki mégcsak nem is láttam. Mégis megborzongok, ha a szürke sír előtt állok, mert úgy érzem, hogy a szigorú szempár a vesémbe lát. A képen lévő férfi előtt kell számot vetnem mindenről. Neki tartozok magyarázattal, ha hibázok és ő lesz büszke rám, ha jól végzem a dolgom. Örülnék, ha büszkévé tehetnélek.

Szerető unokád