Bízom benne, hogy megkapod ezt a levelet. Furcsa idők járnak felénk. Most is tüntetnek a fővárosban. Engem nem kell féltened, jó messze vagyok ettől az egész hercehurcától. Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor nagy baj nincs, a posta még kézbesít. És ez a lényeg.
    Egyébként helyrerázódtam. Ismét férfiúi énem kerekedett felül. Annyira férfi nem lettem, hogy kukákat gyújtsak fel vagy más autóján ugráljak, de megtettem minden tőlem telhetőt. Foci, Forma-1, politika, kocsma, sör. Sikkesen dohányzás az erkélyen és félmeztelenül  sütés-főzés,amiről le kell szoknom. Értem én, hogy nagyon menőn néz ki, ahogy tükörtojást csinálok vacsira egy szál gatyában, de piszkosul tudnak fájni a hasamra fröccsenő olajcseppek. Tűrtem ahogy kell, férfiasan, csendben, fel-felszisszenve, könnyes szemmel. A fájdalomtól elvakulva fél kiló sót borítottam arra a szegény négy tojásra. Ettől még jobban fröcskölt az olaj, de én megvártam, míg elkészül a vacsorám. Csak eztán találtam meg a kötényt. Ahogy a régi mondás is tartja: "Attól még, hogy megdugtál valakit a konyhapulton még nem mozogsz otthonosan a konyhában".
    Végül persze megettem, amit főztem. Mikor a tányérra néztem, mintha csak magamat láttam volna. Az vagyok, amit megeszek? Nem hiszem, de ez a tükörtojás most tükröt tartott elém, amin át a jövőmet láttam. Zsírban úsztam és egyetlen szál hajam volt, épp mint a vacsorám... Csak pár órára voltam attól, hogy lehúzzanak a vécén. De legalább nem leszek sótlan.