Kedves Nagyapa!
Remélem, tetszik neked az új boríték. Csak a te kedvedért kajtattam utána pár órát, míg végül egy eldugott kis papírírószerben rátaláltam. De megérte a fáradságot, mert amellett, hogy ezentúl szebbek a leveleim még a pult mögött álló lány látványa is szerzett néhány kellemes pillanatot. Fiatal diákmunkás. Majdnem mint én, csak az a fránya papírmunka fog ki rajtam, de majd megmutatom.
A szobatársamnak viszont már sikerült munkát találnia. Egy csoporttársammal dolgozik egy műszakban. Rajtam kívül nem volt más közös témájuk, hát beszéltek rólam, mint annak idején a fonóban a fiatalok. Mindig is kíváncsi voltam rá, hogyan látnak mások. Most megkaptam.
A jó hír, hogy a csoporttársaim tudják a nevem. Katalógusnál elég sokszor hangzik el, csak nem ismerik a hozzávaló arcot. Azt mondják, hogy mindig kések. Pedig nem késni szoktam, hanem akkor érek oda, mikor a többiek már ott vannak. Lényegi dolgot nem kések le. Azt is beszélik, hogy sokat piszkálom a hajam. Igaz. Elkezdtem figyelni rá és félelmetesen sokszor sodrom ki a tincseket az arcomból.
Körülbelül ennyit tudnak rólam. Én vagyok a srác, aki mindig elkésik és akinek az arcába lóg a haja. Még véletlenül sem én vagyok a srác, aki ha szomorú, szeret egyedül lenni és bánatosan nézni a semmibe, minden vigasz nélkül, kiélvezve a bánat minden egyes cseppjét. Nem is az a srác, aki egyszer szerelmet vallott egy csapat bolgár lány előtt anélkül, hogy azok egy szót is értettek volna belőle. Sőt még csak nem is az, aki bizonytalanul áll minden zárt ajtó előtt és általában végül elsomfordál.
Valahol megértem őket. Én is így vagyok velük. Ők az emberek, akikkel nap nap után találkozok, de semmit nem tudok róluk. Ez így van rendjén. Csak néha aggaszt kissé, hogy nem vagyok tisztában vele, kinek a megismerésére érdemes időt szánni.
A szobatársamnak viszont már sikerült munkát találnia. Egy csoporttársammal dolgozik egy műszakban. Rajtam kívül nem volt más közös témájuk, hát beszéltek rólam, mint annak idején a fonóban a fiatalok. Mindig is kíváncsi voltam rá, hogyan látnak mások. Most megkaptam.
A jó hír, hogy a csoporttársaim tudják a nevem. Katalógusnál elég sokszor hangzik el, csak nem ismerik a hozzávaló arcot. Azt mondják, hogy mindig kések. Pedig nem késni szoktam, hanem akkor érek oda, mikor a többiek már ott vannak. Lényegi dolgot nem kések le. Azt is beszélik, hogy sokat piszkálom a hajam. Igaz. Elkezdtem figyelni rá és félelmetesen sokszor sodrom ki a tincseket az arcomból.
Körülbelül ennyit tudnak rólam. Én vagyok a srác, aki mindig elkésik és akinek az arcába lóg a haja. Még véletlenül sem én vagyok a srác, aki ha szomorú, szeret egyedül lenni és bánatosan nézni a semmibe, minden vigasz nélkül, kiélvezve a bánat minden egyes cseppjét. Nem is az a srác, aki egyszer szerelmet vallott egy csapat bolgár lány előtt anélkül, hogy azok egy szót is értettek volna belőle. Sőt még csak nem is az, aki bizonytalanul áll minden zárt ajtó előtt és általában végül elsomfordál.
Valahol megértem őket. Én is így vagyok velük. Ők az emberek, akikkel nap nap után találkozok, de semmit nem tudok róluk. Ez így van rendjén. Csak néha aggaszt kissé, hogy nem vagyok tisztában vele, kinek a megismerésére érdemes időt szánni.
Szerető unokád
Utolsó kommentek